Agatha Christie: Paddington 16.50
Mrs. McGillicuddynak igazán nem volt túlságosan élénk a fantáziája - mégsem hitte el senkik, amikor azt állította, hogy szemtanúja volt, amint a szomszéd vágányon haladó vonat ablakában egy magas, sötét hajú férfi megfojtott egy szőke nőt. Illetve... egyvalaki mégiscsak hitt a derék skót hölgy szavában, és szerencsére ez az egyvalaki nem volt más, mint az aranyos, ősz hajú, fonom modorú Miss Marple. Ugyanaz a Miss Marple, aki Agatha Christie-nek nem egy regényében sikeresen leleplezte a gyilkost,. Bízvást nem követünk el indiszkréciót, ha eláruljuk: Miss Marple-t ezúttal sem hagyja cserben briliáns logikája, és Agatha Christie olvasóit most sem éri csalódás.
A tegnapi nap folyamán végre leültem - pontosabban feküdtem - és befejeztem Agatha Christie újabb krimijét, a Paddington 16.50 címűt, a molyos kihívás kedvéért. Természetesen egyszer úgy is elolvastam volna, csak ha nincs ez a kihívás, valószínűleg inkább utóbb, mint előbb. Mindjárt részletezem is, miért. A regény főleg a kapzsiságról szól, amely tudva levő, hogy az egyik leggyakoribb ok, amiért meggyilkolnak valakit. "Minden tettét a vakmerőség, kegyetlenség és kapzsiság irányította [...]", ahogy főszereplőnk mondja.
Aki járt már a blogon, és olvasott is valamennyit az írásokból, tudja, hogy kedvenc műfajom a krimi, és Agatha Christie-t is tisztelem. A probléma számomra ebben az esetben az volt, hogy a Paddington 16.50 egy Miss Marple-regény. Kedves, idős hölgy, aki egy kisvárosban éldegél, általában mindig mindenről tud, elteázgat, és néha-néha megold egy-egy bűnügyet, miközben ártatlan néninek tetteti magát. Ami igaz is, ártatlan, a légynek se tudna ártani, de okosabb, mint azt egy kívülálló gondolná. Éles elméjével rács mögé juttatja a bűnözőket. Végső soron ugyanazt műveli, mint Hercule Poirot. Vagy mégsem?