Victor Hugo, az író és a politikus

A párizsi Notre-Dame című regényt elolvasva, azt hiszem itt az ideje, hogy magáról az íróról is írjak 'egy keveset'. Victor Marie Hugo ékesszóló költő, regény-, drámaíró és politikus volt, emellett foglalkozott operákkal és rajzolással is.

1802. február 26-án, Besanconban, Franciaországban született Joseph Léopold Sigisbert Hugo és Sophie Trébuchet gyermekeként. Harmadik gyermekként érkezett a családba; testvérei Abel Joseph és Eugéne. Apja szabadgondolkodó republikánus volt, aki Napóleont hősnek tekintette, anyja pedig katolikus királypárti. Hugo gyermekével a politikai zűrzavar közepette teltek. Születése után két évvel Napóleont kikiáltották uralkodónak, és a 18. születésnapja előtt helyreállt a Bourbon monarchia. Ezek az események is tükrözik Hugo szemben álló politikai és vallási nézeteit.

Apja magas rangú tiszt volt Napóleon seregében, és ez idő alatt a család sokat utazott. A gyermek és fiatal Hugo sokat látott ezeken az utazásokon, például Nápolyban, Rómában, a Földközi-tenger vidékén. Szülei házasságának kezdetén Sophie követte férjét Nápolyba és Spanyolországban, de később belefáradt ebbe, így útjaik különváltak. Sophie 1803-ban Párizsban telepedett le a gyerekekkel. Ezt követően ő foglalkozott Hugo nevelésével és oktatásával. Korai munkáiban tükröződik a kettősség, a szenvedély a király és a hit iránt. Az 1848-as forradalom után vált republikánussá és szabadgondolkodóvá.

A fiatal Hugo beleszeretett egy gyerekkori barátjába, és el is jegyezte Adéle Fouchert. Ezt édesanyja elől titkolta, hiszen nagyon közel álltak egymáshoz, és csak az ő halála (1821) után, 1822-ben tartották meg az esküvőt. Első gyermekük egy Léopold (1823) nevű fiúcska volt, de még csecsemőkorában meghalt. Még négy gyermekük született: Léopoldine (1824), Charles (18269, Francois-Victor (1828) és Adéle (1830). Léopoldine 19 évesen elhunyt 1843-ban, nem sokkal azután, hogy hozzáment egy Charles Vacqueire nevű férfihoz. A fiatal asszony a Seine folyóba fulladt, amikor a csónak felborult. Férje is meghalt, amikor megpróbálta megmenteni. Hugo éppen úton volt Franciaország déli részén, és legkedvesebb lánya haláláról egy újságban olvasott egy kávéházban. Szörnyen megrázta a hír, és több verset is írt lánya életéről, haláláról (a leghíresebb talán a Ha földereng a táj című verse, amelyben leírja látogatását lánya sírjánál).

1851 végén, III. Napóleon puccsa után árulónak bélyegezték, ezért úgy döntött, száműzetésben él tovább. Miután elhagyta Franciaországot, egy rövid ideig Brüsszelben élt, majd a Csatorna-szigetekre települt át (először Jersey, majd 1855-től 1870-ig Guernsey). Bár III. Napóleon amnesztiát hirdetett, melynek értelmében Hugo biztonságban visszatérhetett volna Franciaországba, száműzetésben maradt. Csak akkor tért vissza, amikor 1870-ben III. Napóleon vereséget szenvedett a francia-porosz háborúban. Párizs ostroma után ismét Guerney szigetére távozott (1872-'73), azután Franciaországban maradt élete végéig.

Első regényét házassága után egy évvel jelentette meg. Versei már ezeket megelőzően is közölte. 1929 és '40 között pedig öt verseskötete is megjelent. Mint generációja sok más fiatal írójára, rá is hatással volt Francois-René de Chateaubriand, a 19. századi francia romantikus irodalmi mozgalom kiemelkedő alakja. Első érett munkája 1929-ban jelent meg Le Dernier jour d'un condamné (Halálraítélt utolsó napja) címmel, amely nagy hatással volt későbbi írókra, mint Albert Camus, Charles Dickens és Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij. Itt már érezhető volt Hugo nagy fokú társadalmi lelkiismerete. Az 1834-es Claude Gueux rövid történet egy gyilkosságról, amely valóságos eseményen alapult, s ezt a művét A nyomorultak előfutárának tekintették.

1830-ban kezdte írni a Notre-Dame de Paris (A párizsi Notre-Dame) című nagy sikerű regényét, amely '31-ben meg is jelent. Még 1830 elején foglalkoztatta egy olyan regény megírása, amely a társadalmi nyomorról és igazságtalanságról szól, de erre még sokat évet kellett várni: 1862-ben látott napvilágot a Les Misérables (A nyomorultak). Először csak az első része jelent meg, amely hamar elfogyott, és meghatározó hatást tett a francia társadalomra. Következő regényét is jól fogadták (Les Travailleurs de la Mer - A tenger munkásai), de addigra már elfordult a társadalmi és politikai kérdésektől.

A L'Homme qui rit (A nevető ember; 1869) ismét kritikus kérdéseket boncolgatott, de a fogadtatása mérsékelt volt. Népszerűsége hanyatlott, és utolsó regénye 1874-ben jelent meg Quatrevingt-treize (Kilencvenhárom) címmel.

1841-ben, három sikertelen próbálkozás után beválasztották a Francia Akadémiába, és sokat foglalkozott politikával is, mígnem Franciaország árulójának kiáltották ki. Louise Bertinnel együtt dolgozott a La Esmeralda című operáján, ő készítette a librettót, vagyis a szövegkönyvet. Továbbá olyan operáknál segédkezett, mint a Lucrezia Borgia (Donzetti), a Rigoletto (Verdi) és az Ernani (Verdi).

Száműzetését követően, amikor 1870-ben visszatért, úgy üdvözölték, mint nemzeti hőst, de népszerűsége ellenére nem választották be az Országgyűlésbe. Nem sokkal később kapott egy agyvérzést, Adéle lánya elmegyógyintézetbe került, és két fia is meghalt. Felesége már 1868-ban elhunyt. Szeretője (Hugo rég elhidegült feleségétől), Juliette Drouet 1883-ban halt meg.

1876-ban Hugót beválasztották az újonnan létrehozott szenátusba. A politika mellett rajzolt is. Még hobbiként kezdte el, de a száműzetés éveiben fontossá vált számára. Több mint 4000 rajzot készített. Victor Hugo 1885. május 22-én Párizsban hunyt el tüdőgyulladásban, 83 éves korában. A Panthéonban temették el, közel Alexandre Dumas-hoz és Émile Zolához. Több utcát is elneveztek róla, sőt az arcképe még egy bankjegyen és bélyegen is szerepelt. Jó néhány, több nyelvre lefordított mű - regények, versek - emlékeztet tehetségére, melyet főleg a romantikus irodalom terén mutatott meg.

Nem nézem az arany tüzeket alkonyatkor,
sem, hogy Harfleur felé vitorlák szállanak,
és ha megérkezem, sírodra teszem akkor
virágzó hanga és zöld magyal csokromat.

Részlet Hugo Ha földereng a táj c. verséből; fordította Nemes Nagy Ágnes

Regényei:

Izlandi Han (Han d'Islande; 1823)
Bug-Jargal (1826)
Egy halálraítélt utolsó napja (Le Dernier jour d'un condamné; 1829)
A párizsi Notre-Dame (Notre Dame De Paris; 1831)
Claude Gueux (1834)
A nyomorultak (Les Misérables; 1862)
A tenger munkásai (Les Travailleurs de la Mer; 1866)
A nevető ember (L'Homme qui rit; 1869)
Kilencvenhárom (Quatrevingt-treize; 1873)

Drámai művei:

Cromwell (1827)
Amy Robsart (1828)
Hernani (1830)
Delorme (Marion de Lorme; 1831)
A király mulat (Le roi s'amuse; 1832)
Lucrèce Borgia (1833)
Tudor Mária (Marie Tudor; 1833)
Angelo, Pádua zsarnoka (Angelo, tyran de Padoue; 1835)
A királyasszony Lovagja (Ruy Blas; 1838)
Les Burgraves (1843)
Théâtre en liberté (posztumusz; 1886)

Verseskötetei:

Odes et poésies diverses (1822)
Nouvelles Odes (1824)
Ódák és egyéb költemények (Odes et Ballades; 1826)
Keleti énekek (Les Orientales; 1829)
Őszi lombok (Les Feuilles d'automne; 1831)
A szürkület énekei (Les Chants du crépuscule; 1835)
A lélek hangjai (Les Voix intérieurs; 1837)
Fények és árnyak (Les Rayons et les Ombres; 1840)
Fenyítések (Les Châtiments; 1853)
Szemlélődések (Les Contemplations; 1856)
A századok legendája I. (La Légende des siècles I.1859)
Les Chansons des rues et des bois (1865)
A rettenetes év (L'Année terrible; 1872)
A nagyapaság művészete (L'Art d'être grand-père; 1877)
A századok legendája II. (La Légende des siècles II.; 1877)
Le Pape (1878)
La Pitié suprême (1879)
L'Âne (1880)
Religions et religion (1880)
A szellem égtájai (Les Quatre Vents de l'esprit; 1881)
A századok legendája III. (La Légende des siècles III.; 1883)
A sátán bukása (La Fin du Satan; posztumusz; 1886)
Isten (Dieu; posztumusz; 1891)