Mrs. McGillicuddynak igazán nem volt túlságosan élénk a fantáziája - mégsem hitte el senkik, amikor azt állította, hogy szemtanúja volt, amint a szomszéd vágányon haladó vonat ablakában egy magas, sötét hajú férfi megfojtott egy szőke nőt. Illetve... egyvalaki mégiscsak hitt a derék skót hölgy szavában, és szerencsére ez az egyvalaki nem volt más, mint az aranyos, ősz hajú, fonom modorú Miss Marple. Ugyanaz a Miss Marple, aki Agatha Christie-nek nem egy regényében sikeresen leleplezte a gyilkost,. Bízvást nem követünk el indiszkréciót, ha eláruljuk: Miss Marple-t ezúttal sem hagyja cserben briliáns logikája, és Agatha Christie olvasóit most sem éri csalódás.

A tegnapi nap folyamán végre leültem - pontosabban feküdtem - és befejeztem Agatha Christie újabb krimijét, a Paddington 16.50 címűt, a molyos kihívás kedvéért. Természetesen egyszer úgy is elolvastam volna, csak ha nincs ez a kihívás, valószínűleg inkább utóbb, mint előbb. Mindjárt részletezem is, miért. A regény főleg a kapzsiságról szól, amely tudva levő, hogy az egyik leggyakoribb ok, amiért meggyilkolnak valakit. "Minden tettét a vakmerőség, kegyetlenség és kapzsiság irányította [...]", ahogy főszereplőnk mondja.

Aki járt már a blogon, és olvasott is valamennyit az írásokból, tudja, hogy kedvenc műfajom a krimi, és Agatha Christie-t is tisztelem. A probléma számomra ebben az esetben az volt, hogy a Paddington 16.50 egy Miss Marple-regény. Kedves, idős hölgy, aki egy kisvárosban éldegél, általában mindig mindenről tud, elteázgat, és néha-néha megold egy-egy bűnügyet, miközben ártatlan néninek tetteti magát. Ami igaz is, ártatlan, a légynek se tudna ártani, de okosabb, mint azt egy kívülálló gondolná. Éles elméjével rács mögé juttatja a bűnözőket. Végső soron ugyanazt műveli, mint Hercule Poirot. Vagy mégsem?

A párizsi Notre-Dame című regényt elolvasva, azt hiszem itt az ideje, hogy magáról az íróról is írjak 'egy keveset'. Victor Marie Hugo ékesszóló költő, regény-, drámaíró és politikus volt, emellett foglalkozott operákkal és rajzolással is.

1802. február 26-án, Besanconban, Franciaországban született Joseph Léopold Sigisbert Hugo és Sophie Trébuchet gyermekeként. Harmadik gyermekként érkezett a családba; testvérei Abel Joseph és Eugéne. Apja szabadgondolkodó republikánus volt, aki Napóleont hősnek tekintette, anyja pedig katolikus királypárti. Hugo gyermekével a politikai zűrzavar közepette teltek. Születése után két évvel Napóleont kikiáltották uralkodónak, és a 18. születésnapja előtt helyreállt a Bourbon monarchia. Ezek az események is tükrözik Hugo szemben álló politikai és vallási nézeteit.

Apja magas rangú tiszt volt Napóleon seregében, és ez idő alatt a család sokat utazott. A gyermek és fiatal Hugo sokat látott ezeken az utazásokon, például Nápolyban, Rómában, a Földközi-tenger vidékén. Szülei házasságának kezdetén Sophie követte férjét Nápolyba és Spanyolországban, de később belefáradt ebbe, így útjaik különváltak. Sophie 1803-ban Párizsban telepedett le a gyerekekkel. Ezt követően ő foglalkozott Hugo nevelésével és oktatásával. Korai munkáiban tükröződik a kettősség, a szenvedély a király és a hit iránt. Az 1848-as forradalom után vált republikánussá és szabadgondolkodóvá.

Victor Hugo, aki össze tudta egyeztetni a képzelet szilaj szárnyalását a valóság aprólékos leírásával, aki titáni erővel ötvözte egybe az emberit az emberfelettivel, a démonit az istenivel, A párizsi Notre-Dame-ban, a francia romantika legnagyobb történelemidéző vállalkozásában a középkor alkonyának Párizsát varázsolja elénk festői tarkaságával, csőcselékével, korhely koldusok, csepűrágók siserahadával, a gótikus templom nagyszerű, sejtelmes építőművészeti látomásával. Ebben a háttérben bonyolódik a végzetes szépségű cigánylánynak, Esmeraldának szomorú szerelme a daliás kapitánnyal és Quasimodo, a szörnyeteg harangozó megindító emberi tragédiája. A regény igazi főszereplője maga a kőcsipkés Notre-Dame, az ősi székesegyház, amely úgy emelkedik ki a környező sikátorok összevisszaságából, mint a modern Franciaország a viharosan vajúdó középkorból. A jegyzeteket Antal László írta.

Tegnap, vasárnap végre befejeztem ezt a több mint 550 oldalas klasszikust. Reggeltől kezdve addig olvastam, amíg nem értem az utolsó lapra. Mert annyira izgalmas volt, és hajtott a történet - kíváncsisággal, hogy mi lesz a szereplők sorsa - , hogy nem tudtam már letenni. Amikor elkezdtem, megmondom őszintén, nem erre számítottam. Természetesen ismertem az alap történetet, van a cigánylány, Esmeralda, a toronyőr, Quasimodo és valami szerelem is... De ennél többet kaptam. Intrikát, árulást, izgalmakat, és még egy cseppnyi humort is. Victor Hugo egész regénye viszont egyetlen görög szóból (jelentése: végzet) született, amelyet a Notre-Dame székesegyházban pillantott meg. Ez aztán az asszociáció ereje.

Ahogy a fülszöveg is írja, a szerzőtől kapunk egy leírást a korabeli Párizsról, az épületekről. Sőt mi több, az író szinte kikel a régmúlt építészet nevében. Sajnálja a régi épületek elhalványult dicsfényét. Oldalakon keresztül írja le a Norte-Dame épületét is, és Párizs tornyait, a kilátást, meg-megszakítva ezzel a kalandosabb részeket. Ez engem szinte megőrjített :), de tudtam, hogy erre nyilván szükség van (legalábbis ebben reménykedtem), és továbbolvastam, csakhogy megtudjam, mi lesz Pierre Gringoire, a költő, vagy éppen Esmeralda sorsa. Sőt a regény igazi főszereplője maga a katedrális, a Notre-Dame. Hugo leírásaival pedig tényleg úgy éreztem, mintha ott járkálnék a tornyokban, a régi Párizs utcáin, vagy a Csodák Udvarában, ezen a tolvajok, gyilkosok, árvák, bénák, koldusok gyülekezőhelyén.

Futásnak eredt. Futotta a vak. Futott a sánta. Futott a lábatlan.

A minden vasárnap jelentkező új rovat címe: 'Monday to Sunday', azaz 'Hétfőtől vasárnapig'. Ebben a posztban, a hét lezárásaképpen felsorolom, hogy mit olvastam el, mivel haladtam tovább, mik a tervek a jövőhétre vonatkozólag.

Csendesen telt a 26. hét. Ismét nagy olvasásokat tartottam. Otthon, szabadidőmben A párizsi Notre Dame-ot, útravalónak pedig Agatha Christie Paddingtonját forgattam. Az előbbit nem sokkal ezelőtt be is fejeztem, úgyhogy hétfőn érkezik a poszt Hugo klasszikusáról. Meg is lepődtem egyébként, hogy nagyon is tetszett, bár azt sem hittem, hogy a vége ennyire tragikus...

Minden - vagy majdnem minden - hét péntekjén jelentkezem a 'Book Tag Friday' rovattal, vagyis egy-egy olyan bejegyzéssel, amelyben saját vagy más oldalon meglátott (és megszeretett) könyves tag szerepel. Ez által Ti jobban megismerhetitek olvasási szokásaimat, kedvenc könyveimet, és engem. De természetesen amennyiben tetszik, ki is tölthetitek a hozzászólásokban. Ha saját blogotokon töltenétek ki, kérlek linkeljetek vissza, köszönöm. :)

A hét lassan telt, de biztosan a péntek felé. Sokat olvastam a napokban, de ezekből bejegyzéssel még nem szolgálhattam. Viszont ismét 'Book Tag Friday', és az általam készített Egyiptomi Könyves Tag. Évek óta érdekel Egyiptom, az ősi kultúra, a hieroglifák stb., így arra gondoltam, megpróbálom összekötni a könyvekkel. Lássuk a 8 pontot!

A minden vasárnap jelentkező rovat címe: 'Monday to Sunday', azaz 'Hétfőtől vasárnapig'. Ebben a posztban, a hét lezárásaképpen felsorolom, hogy mit olvastam el, mivel haladtam tovább, mik a tervek a jövőhétre vonatkozólag.

Megint vasárnap, hamar eljött! Ezen a héten sokat olvastam, mondhatni többször tartottam olvasó napszakot. Egy kicsit reggel, egy kicsit délután, egy kicsit este. De megérte, mert továbbhaladtam A párizsi Notre Dame-mal, a Paddington 16.50-nel, és John Braine könyvével (Hogyan írjunk regényt).

Victor Hugo klasszikusáról megsúgom, hogy már tetszik, és a 'már' szón van a hangsúly. Viszont megint egy olyan résznél tartok, ami... De ezt majd ha a végére értem. :) Agatha Christie regénye nem Poirot, hanem Miss Marple, és azt kell, hogy mondjam, már tudom, miért kedveltem mindig is jobban Poirot-t, pedig még nem is olvastam ez előtt az idős hölgyről. Na mindegy, akkor is elolvasom, legalább tágítom az elmémet, minden ismeret jót tesz, még ha szórakoztat is (?).

Minden - vagy majdnem minden - hét péntekjén jelentkezem a 'Book Tag Friday' rovattal, vagyis egy-egy olyan bejegyzéssel, amelyben saját vagy más oldalon meglátott (és megszeretett) könyves tag szerepel. Ez által Ti jobban megismerhetitek olvasási szokásaimat, kedvenc könyveimet, és engem. De természetesen amennyiben tetszik, ki is tölthetitek a hozzászólásokban. Ha saját blogotokon töltenétek ki, kérlek linkeljetek vissza, köszönöm. :)

Üdv! Ismét péntek! :) Egy hete készítettem az első book tagemet. Most ismét Book Tag Friday, de ezúttal nem sajátot hoztam, hanem egy szimpatikus fiatal lány YouTube-csatornáján pillantottam meg ezt a - szintén - nyári könyves taget. A saját válaszaim alatt megnézhetitek Little Yellow Bookshop videóját is. A kommentekbe pedig várom a Ti válaszaitokat! :)

Új rovatot indítok a mai napon, Kezdet és vég címmel. Ma elméletileg nem lett volna új bejegyzés, csak holnap, de hirtelen támadt az ötletem, hogy alkalomadtán bemutathatnám a kedvenc kezdő és befejező mondataimat, bekezdéseimet egy-egy könyvből. Természetesen Ti is megoszthatjátok a kedvenceiteket a hozzászólásokban.

A első könyv, ami ebben a rovatban helyet kap, az A Manderley-ház asszonya, Daphne du Maurier-től. Már kétszer olvastam el, és imádom ezt a regényt. Igaz, hogy hosszú leírásokat tartalmaz, de újraolvasáskor már nem zavart annyira. Szép tájleírások, feszült történet, de ami igazán megkapó, az a regény kezdő bekezdése. Így szól:

A ndoverben Alice Ascher az áldozat...
B exhillben a bájos Betty Barnard...
C hurstonban Sir Carmichael Clarke-ra csap le

ABC,
a titokzatos gyilkos!

D e ki lesz a következő?...
E setleg mégis megakadályozza a bűnténysorozatot

Hercule Poirot,
a zseniális magándetektív?

F antasztikus fordulatok; egyre fokozódik az izgalom;
G yilkosság a trafikban,  tengerparton, a parkban és a moziban...
H ány betűje van az ABC-nek?
I deje volna már, hogy a rendőrség tegyen valamit!
J öhet-e még ezek után újabb meglepetés?
K i keríti kézre a titokzatos

ABC-t?

L egyen nyugodt a Nyájas Olvasó:
M ég mielőtt az ABC elfogy,
N yugvópontra ér a nyomozás is!
O lyan eredménnyel, amilyet senki más nem produkál,

mint

P oirot, a zseniális magándetektív!

Tegnap befejeztem egy újabb Agatha Christie regényt, Az ABC-gyilkosságokat. Ez mondhatom, merőben más volt, mint amiket eddig olvastam az írónőtől. Valóságos pszicho-krimi kerekedett belőle, és magának a gyilkosnak a gondolatait, viselkedését is megismerheti az Olvasó, miközben egy nyomozókból álló akciócsoport, és persze Hercule Poirot megpróbálják elkapni. Szerepet kapott az emberi elme vizsgálata, az őrült gyilkos, aki közben játszik a hatóságokkal (leveleket ír Poirot-nak), téveszmék, hasonlók.

Lewis Carroll angol író, költő, matematikus, feltaláló, anglikán diakónus és fényképész. A sokoldalú tehetség leghíresebb művei az Alice Csodaországban és ennek folytatása az Alice Tükörországban. Élete egyes részei még ma is rejtélyesnek mondhatóak, de ismerjük meg egy kicsit jobban.

Lewis Carroll, eredeti nevén Charles Lutwidge Dodgson 1832. január 27-én született egy kis daresbury-i parókián Cheshire-ben, egy Warringtonhoz és Runcornhoz közeli városkában. Családja nagyrészt észak-angliai származású volt, ír kapcsolatokkal. A legtöbb Dodgson férfi katonatiszt vagy anglikán lelkész volt. Apja, Charles Dodgson plébános, édesanyja Frances Jane Lutwidge, az apja első unokatestvére.

Dodgson harmadik gyerekként született a családba, és őt még nyolc gyermek követte. 11 éves volt, amikor Croft-on-Tees-be, Yorkshire északi részére költöztek egy tágas paplakba. Ez volt Dodgson otthona az elkövetkezendő 25 évben.