- Van kedve megnézni egy gyilkos fényképét? - kérdezte a szederjes képű Palgrave őrnagy. Ám Miss Marple még nem is válaszolhatott, amikor a háta mögül közeledő léptek zaja hallatszott...
Csodálatosan ragyog a Karib-tenger azúrkéksége fölött a nap, gondtalanul sütkéreznek a strand meleg fövenyén az Arany Pálma-szálló vendégei, aki pedig színvonalasabb szórakozásra vágyik, kedvére tanulmányozhatja a nyugatindiai szigetek egzotikus állat- és növényvilágát, mint az elválaszthatatlannak tűnő baráti négyesfogat: a higgadt, jó modorú Edward és Evelyn, meg a hangos Greg és a vidám Lucky. Este zene szól, hangulatvilágításnál táncolnak a párok: a szálloda újdonsült ifjú tulajdonosai, Tim és Molly nem kímélik a fáradságot, ha vendégeik kényelméről van szó.
És mégis...?
És mégis. Rejtély az Antillákon! Avagy: ki elégelte meg a szószátyár őrnagy szűnni nem akaró történeteit...? Kinek volt útjában a szép fekete Victoria? Ki zavarja meg a békés nyaralók éjszakai álmát...?
Rejtély az Antillákon!
De sebaj: mindenkit megnyugtathatunk - Miss Marple fölött eljárt az idő, de a bájos öreg hölgy mégsem hagyja magát. Kötögetés, csevegés, némi kis finom hallgatózás - és a rejtély nem marad örökre Rejtély!

Miss Marple felett eljárt az idő? Viccelnek? A hölgy mindig ugyanolyan. Itt egy nyavalya, ott egy térdfájás, de semmit sem változott. Reggel befejeztem a Rejtély az Antillákon című krimit, amelynek ő a főszereplője, persze sok más karakter mellett. Az ártatlannak, elesettnek tűnő idő hölgy ezúttal utazáson vesz részt, az Karib-szigetek egyikén száll meg egy szállodában. A szálloda az Arany Pálma, a sziget neve pedig St. Honoré. Itt ejtőzik hősnőnk unokaöccse jóvoltából.

A regényben több gyilkosság is történik, ahogy azt már Christie-től megszokhattuk. Az első Palgrave őrnagy, akit valójában mindenki - még Marple kisasszony is - halálosan unalmasnak tartott. Amikor a vadásztörténeteit mesélte, a végén már mindenki csak hümmögött, meg bólogatott, nem tudva, miről van szó tulajdonképpen. Így is kezdődik a krimi: éppen Miss Marple és az őrnagy társalog. A vadásztörténetek után Palgrave szokásához híven rátér a gyilkosságokról szóló meséire. Többet is tartott a tarsolyában, és az idős hölgy érdeklődését némileg fel is kelti (nem csodálkozhatunk), de félbeszakítják őket. Ezután beüt a tragédia. De ahelyett, hogy elfelejtenék az őrnagyot, és véletlennek könyvelnék el a halálát, Miss Marple szinte mindenkivel erről beszélget. Csak "harmatos ártatlansággal". Ugyanis őt nem hagyja nyugodni, és úgy hiszi, gyilkosság történt. Később a helyi orvos, és a rendőrség is ezt gondolja, ezért...

Palgrave őrnagy halála már csak váratlan esemény volt, kissé kellemetlen esemény, amelyet gyorsan elfelejtenek. Az életet itt a napsütés, a tenger és a társasági örömök jelentették. Egy komor látogató mindezekre pillanatnyi árnyékot vetett, de az árnyék azóta már elvonult.

Tovább nem megyek a történet mesélésében, viszont azt kell, hogy mondjam, valamelyest megkedveltem Miss Marple-t. Még mindig Poirot az ász nálam, de örömmel tapasztaltam, hogy az öreg hölgy itt többet cselekszik, mint mondjuk a korábban olvasott Paddington 16.50-ben. Igaz, hogy pihenni jött a szigetre, de - ismét - belecsöppen egy gyilkossági ügybe, és ezt nem hagyhatja szó nélkül. Ezúttal nem cseveg el a rendőri erőkkel, nem akarja meggyőzni őket, hogy igaza van, ezt másra hagyja. Ő helyben próbálkozik, a szálloda vendégeivel cseverészik, mondhatni pletykál. Már a regény elején kedvenc hóbortjának hódol: összehasonlítja a körülötte levő embereket a St. Mary Mead-i ismerőseivel, mintha profilt alkotna róluk. Mindenütt ott van, de természetesen csak véletlenül, mert ő csak piheg egy kicsit, vagy kötöget.

 - Sohasem könnyű idézni egy beszélgetést, és pontosan beszámolni arról, amit a másik fél mondott. Az ember mindig hajlamos rá, hogy azt idézze, amit az ő véleménye szerint a másik mondani akart. Később már konkrét szavakat ad a szájába. [...]

A regényben feltűnő karakterekre mondhatjuk, hogy klisék, mert megtalálható az unalmas, nagyot mondó őrnagy, a csalfa, gyenge férj, a szoknyavadász (ráadásul kettő is), a nagyvilági nő, az undok milliomos vagy a hűséges titkárnő. Mégis, szerethetőek. Nekem az egyik kedvencem Mr. Rafiel, a milliomos, akit mindenkit ugráltat, de tudjuk, amelyik kutya ugat, az nem harap. És a férfi igazán fontos szerepet kap...

 - Könnyű ezt mondani - jelentette ki Mr. Rafiel. - Mit tehetünk mi ketten? Én még járni sem tudok segítség nélkül. Maga körülbelül százesztendős, én meg rozoga vénember vagyok.

A másik érdekesség számomra a titkárnő, Esther Walters. Szokványos jelenség, de örömmel fogadtam. Például a Halál a Níluson Miss Bowersjére (ápolónő) emlékeztet. Nem teljesen azonosak, de mindketten elfogadták helyzetüket, és tudják, hogyan kezeljék mogorva munkaadójukat.

A könyv borítója tetszetős. Rajzolt, meseszerű figurák, rajta Miss Marple, a tolószékes milliomos, a szállodatulajdonos pár, amint átölelik egymást (legalábbis szerintem őket ábrázolja), és egy üvegcse gyógyszer. Vagy nem gyógyszer az? Igen, nem csodálkozhatunk, hogy Christie-nél szerepet kapnak a pirulák. És persze ott van a kíméletlen gyilkos. A gyilkos, akit meg lehet sejteni. Kellően jó történet, de azért aki szemfüles [most kivételesen az voltam :) ], rá lehet jönni. Az írónő bedobott néhány elterelő momentumot, de ragaszkodni kell az első benyomáshoz. Szóval a végső értékelésem az, hogy egy viszonylag rövid, de pörgő történetet olvastam, amelyben volt humor, izgalom, árulás. Az egyik legjobb Miss Marple (bár eddig én csak kettőt olvastam). Igaz, a regény felénél főszereplőnk mintha megint eltűnt volna, oldalakon keresztül hiányoltam, egy ízben azonban olyasmit művel a néni, amivel nagyon meglepett. Bárcsak mindenki így tehetne ennyi évesen :) Sőt a végén felveszi Nemezis, a "megtorlás" szerepét.

Szerintem: izgalmas, humoros, meglepő

U.I.: Volt a regényben egy visszaemlékezés Miss Marple-től: egy kedves fiatalember, akit a családja partiképesnek ítélt meg, de Jane rájött, hogy valójában unalmas figura. Van egy olyan érzésem, hogy ez Agatha Christie-vel is megtörtént, vagy legalábbis hasonló eset...

Ahogy én olvastam:
Kiadó: Európa Könyvkiadó (Fekete könyvek)
Kiadás éve: 1986
Oldalak száma: 210
Fordította: Rubin Péter
Eredeti cím: A Caribbean Mistery
Eredeti, első kiadás éve: 1964

Ti mit gondoltok a regényről? Melyik a kedvenc Miss Marple történet?