Mrs. McGillicuddynak igazán nem volt túlságosan élénk a fantáziája - mégsem hitte el senkik, amikor azt állította, hogy szemtanúja volt, amint a szomszéd vágányon haladó vonat ablakában egy magas, sötét hajú férfi megfojtott egy szőke nőt. Illetve... egyvalaki mégiscsak hitt a derék skót hölgy szavában, és szerencsére ez az egyvalaki nem volt más, mint az aranyos, ősz hajú, fonom modorú Miss Marple. Ugyanaz a Miss Marple, aki Agatha Christie-nek nem egy regényében sikeresen leleplezte a gyilkost,. Bízvást nem követünk el indiszkréciót, ha eláruljuk: Miss Marple-t ezúttal sem hagyja cserben briliáns logikája, és Agatha Christie olvasóit most sem éri csalódás.

A tegnapi nap folyamán végre leültem - pontosabban feküdtem - és befejeztem Agatha Christie újabb krimijét, a Paddington 16.50 címűt, a molyos kihívás kedvéért. Természetesen egyszer úgy is elolvastam volna, csak ha nincs ez a kihívás, valószínűleg inkább utóbb, mint előbb. Mindjárt részletezem is, miért. A regény főleg a kapzsiságról szól, amely tudva levő, hogy az egyik leggyakoribb ok, amiért meggyilkolnak valakit. "Minden tettét a vakmerőség, kegyetlenség és kapzsiság irányította [...]", ahogy főszereplőnk mondja.

Aki járt már a blogon, és olvasott is valamennyit az írásokból, tudja, hogy kedvenc műfajom a krimi, és Agatha Christie-t is tisztelem. A probléma számomra ebben az esetben az volt, hogy a Paddington 16.50 egy Miss Marple-regény. Kedves, idős hölgy, aki egy kisvárosban éldegél, általában mindig mindenről tud, elteázgat, és néha-néha megold egy-egy bűnügyet, miközben ártatlan néninek tetteti magát. Ami igaz is, ártatlan, a légynek se tudna ártani, de okosabb, mint azt egy kívülálló gondolná. Éles elméjével rács mögé juttatja a bűnözőket. Végső soron ugyanazt műveli, mint Hercule Poirot. Vagy mégsem?

Miss Marple ezúttal még gyapjasabbnak és bolyhosabbnak látszott - igazi aranyos öreg néni volt. Sugárzott az arca, amikor körülnézett.

Logikájuk minden bizonnyal megegyezik, de nekem a könyv olvasása közben szinte úgy tűnt, hogy Miss Marple nem is létezik. Ezt úgy értem, hogy egy Poirot-történetben a felderítő szinte mindenütt ott van, de ha éppen van is olyan jelenet, amelyben nem szerepel, néhány lappal odébb megint találkozunk vele, és ismét beleveti magát a sűrűjébe. Miss Marple a Paddingtonban ugyan utazik néhányszor vonattal, de hajlott korára hivatkozva messzebbről figyeli az eseményeket, és egy külső személy, Lucy Eyelesbarrow segítségét kéri (aki számomra szimpatikus karakter lett, a személyisége és talán a Crackenthorpe-család férfi tagjainak megítélése miatt is). Előkerül még Dermot Craddock felügyelő, aki a régi szintén régi ismerőse. Persze Poirot-nak is ott van a segédje, de ő szinte igyekszik mindent a maga szemével látni.

Igaz azonban, hogy Poirot fiatalabb, mint Miss Marple, ezért tud többet mozogni, utazni. Engem azonban akkor sem kötött le a hölgy társalgása barátnőjével, ahol előkerültek a különböző nyavalyák meg pletykák. Még szerencse, hogy ez maximum néhány bekezdés, vagy egy-két oldal volt...

Ha mindezektől elvonatkoztatok, akkor megkaptam a Christie-től megszokott csavart is a könyv vége felé, és viccesnek találtam, hogy a vég előtt néhány oldallal pont kizártam magamban a valódi tettest, pedig gyanakodtam rá. Azután kiderült, még is ő volt. :) A leleplezés pedig - bár nem volt nagy dolog -, hatásosra sikerült. Ahogy Miss Marple mondta, egyszerűbb volt ez az eset, mint ahogy először gondolták.

 - Azt hiszem, kedvesem - szögezte le Miss Marple -, hogy teázás közben jobb, ha nem beszélünk a gyilkosságról. Igen kellemetlen téma!

Annyit még hozzá kell, hogy tegyek: megkaptam a Christie-csavart, de nem volt elég. Nem volt az az igazi, amire az ember felkiált, "Na ne!", vagy valami ilyesmit. Számomra kevés volt, és bánom is, hogy ilyen gondolataim támadtak egy Agatha Christie regény kapcsán, de annak azért örülök, hogy nem Poirot-történet volt. És annak ellenére, hogy nem kedvelem Miss Marple alakját, elismerem, hogy elmés idős hölgy, és jól meg tudja játszani magát, ha azt akarja. A regényben pedig nem is csak egy gyilkosság történik, de az első végrehajtása is gondos tervezést igényelt. Egyébként ez is hozzátartozik a krimi királynőjéhez, és a Paddington 16.50 nem rettentett el a Miss Marple-krimiktől sem. Legközelebb a Rejtély az Antillákont célzom meg, mert ez szintén meg van otthon, viszont előtte elolvasom a Bűbájos gyilkosokat. Hiszen kell egy kis pihenő két Miss Marple között :). A Bűbájos gyilkosok pedig se nem Marple, se nem Poirot.

Szerintem: jó kezdet (rendben, ez két szó), szellemes, hiányérzet

Ahogy én olvastam:
Kiadó: Európa Könyvkiadó (Fekete Könyvek)
Kiadás éve: 1988
Oldalak száma: 252
Fordította: Karig Sára
Eredeti cím: 4.50 from Paddington
Eredeti, első kiadás éve: 1957

U.I.: Ez volt az első Miss Marple-történet, amit végig elolvastam, filmet már láttam. Úgy érzem, ellenszenvem nem volt alaptalan, de ez természetesen még változhat. :)

Ti mit gondoltok Christie ezen regényéről? Poirot vagy inkább Miss Marple? Vagy valaki más?