A könyv fülszövege ezt írja: "E regény az érzelmek regénye. Magával ragad és könnyekre fakaszt." Azt túlzásnak tartom, hogy könnyekre fakaszt (bár ember függő), viszont igaz állításnak tartom. Harper Lee (1926 - ) írónő ez eddig egyetlen írása (2015 júliusában jelent meg amerikában a második Go Set a Watchman / Menj, állíts őrt! címmel, hazánkba novemberben érkezik) a szeretet, a bátorság, a gyermeki ártatlanság, az elvek regénye. Harper Lee saját életéből, gyermekkorából merített, tehát egy kicsit önéletrajzi ihletésű a könyv. Az Alabama állambeli Monroeville városkában született Nelle Harper Lee-ként. Apja Francis Cunningham Finch Lee volt, többek között ügyvéd. Harper fiús lányként élt a kisvárosban, majd miután jogi tanulmányait nem sikerült befejeznie állást vállalt. Később döntötte el, hogy az írásnak szenteli az életét, és megírta a To Kill a Mockingbird című regényt. Ezért Pulitzer-díjat is kapott, a belőle készült film pedig Oscart (bár ez talán nagyban köszönhető Gregory Peck-nek).

A történet egy Maycomb nevű kisvárosban játszódik. Itt élnek főszereplőink, Atticus Finch és gyermekei, Jean Louise 'Scout' Finch és Jeremy 'Jem' Finch. Atticus ügyvédként dolgozik, és szinte mindenki tiszteli. Scout nem szereti, ha lányként kezelik, sokkal jobban érzi magát, ha bátyjával töltheti az időt, és fiús dolgokban vehet részt. Néha azonban ő az, aki megpróbálja visszafogni Jemet, aki szerinte túl messzire megy. Lehet félelemnek nevezni, de ez inkább a józan ész. Viszont Jem sem egy rossz gyerek. Mindkettőjüket igaz szellemben nevelték, egy okos apa gondoskodott róluk, miután édesanyjuk elhunyt. A problémákat a pár év korkülönbség okozza; Jem tizenhárom évesen már felnőttként tekint magára. Scout ilyenkor úgy érzi, kizárják valamiből. De azért ez mégsem jellemző az egész regényre. Hiszen minden testvér között vannak súrlódások. Én is vitáztam néha a bátyámmal, úgyhogy átérezhettem a Scout lelkében lezajló változásokat. Így érezheti bárki, akinek van bátyja.

A regényt maga Scout meséli el, valószínűleg már felnőttként. Azzal kezdi, hogy Jemnek egyszer csúnyán eltört a karja. Innen megyünk vissza az időben, hogy a balesetet megelőző éveket megismerjük. Scout kezdetben bemutatja a várost, majd az ott lakó embereket. Gyermeki lélekkel tekint vissza, és az ő szemén keresztül látunk mindent, s néha meg-megállva megmagyarázza az eseményeket. A könyv több mint háromszáz oldal, nem a leghosszabb, de nem is a legrövidebb, s egyszer-egyszer az Olvasó belefuthat unalmasabb részekbe. Én magam korábban láttam a regényből készült filmet, így szemem előtt sokszor a filmbeli alakok jelentek meg. Ez jó vagy rossz, nem tudom, de így azért átsegített a "nehezebb" részeken. Tudtam, hogy megéri elolvasni.

 - Megpróbálok okot adni rá, hogy más véleményük legyen rólam. Az emberek jobban szeretik, ha összefüggést látnak a dolgok között. Ha nagy ritkán bejövök a városba, tántorgok, meg iszom ebből a papírzacskóból, s elmondhatják rólam, hogy a whisky rabja vagyok, azért nem tudok megjavulni. Azért él úgy, ahogyan él.

A történetben nem csak a Jem és Scout nevű gyermekeket ismerjük meg, hanem Dill-t is, vagyis Charles Baker Harrist. Ő az a kisfiú, akit Scout már az elején bemutat az Olvasónak, hiszen ő is fontos szerepet játszik az eseményekben. Ők hárman keverednek a legtöbb kalandba, bár a végső eseményekből a kis Dill kimarad. Az ő alakját az írónő pedig nem másról mintázta, mint gyerekkori és későbbi barátjáról, az író, Truman Capote-ról (Hidegvérrel, Álom luxuskivitelben). Ő is anyja rokonaihoz került, és így lett Harper Lee szomszédja.

Összetett regény a Ne bántsátok a feketerigót. Életrajzi elemek, a gyermeki lélek, ahogy ők látják a világot, és a felnőtteket, ahogy próbálják megérteni a Nagy Világ Dolgait. Mindig szívesen olvasom az ilyen és ehhez hasonló történeteket; legutoljára a Tom Sawyer és a Huckleberry Finn kalandjai volt efféle. Ebben a regényben is van megmosolyogtató, például az, hogy a legtöbb gyerek hisz egy kicsit a szellemekben, boszorkányokban. Jem, Scout és Dill talán épp kezd kinőni ebből a korból, de legnagyobb kalandjuk mégis csak a titokzatos Radley ház köré épül. Boo Radley sejtelmes alak a városban, szinte sohasem látni. Vannak olyanok, akik állítják, bizonyosan látták. A gyerekeket azonban vonzza ez a titokzatos légkör, és szinte versenyeznek egymással, ki mer közelebb menni a Radley házhoz. Abban sem biztosak, hogy él-e még, vagy esetleg egy szörnyeteg? Kell valami izgalom a csendes kisvárosba, ezért vesszőparipájuknak tekintik Boo Radley-t, még akkor is, ha édesapjuk megtiltja, hogy zaklassák. Ő valahol megérti, hogy mi az oka ennek a titokzatos távollétnek.

A Radley-ház felé néztem; már azt reméltem, hogy a Radley-ház kísértetét fogom látni, amint a hintaszékben napozik. De a hintaszék üres volt.

Azt mondtam, kell az izgalom a csendes kisvárosba. A regény nem csak Boo Radley körül forog, sőt a gyerekek szinte el is feledkeznek róla egy nyárra mindenképp, amikor is elkezdődik A Per: Tom Robinson pere. A regény idejében, és Harper Lee gyerekkorában is nagy volt még a faji előítélet, főleg a déli államokban. mint Alabama vagy Mississippi. Legalábbis megosztotta az embereket. Tom Robinson pedig rosszkor volt rossz helyen, a sors gonosz játéka, vagy inkább a felelőtlen embereké. A regény tehát az igazságtalanság regénye is lehet, és éppen ezért szomorú. De nem is életszerű egy olyan történet, ami csupa boldogság. A könyv leghatásosabb, legizgalmasabb része maga a tárgyalás. Az Olvasó egyszerűen "hallgatja" a vallomásokat, és különböző gondolatok futnak át az agyán. Még én is - aki láttam a filmet - végigizgultam, és vártam a végkifejletet. Talán reméltem, hogy más lesz. A Ne bántsátok a feketerigót az élet regénye is. Ehhez hasonló dolgok igenis megestek a történetelemben, és nem lehetünk rá büszkék. Lenyűgöző viszont az a hit, ahogy Atticus Finch tekint a világba, mintha sosem veszítené el a reményt. Olykor megrendül ugyan, de továbbmegy. Az események megosztják a városkát is, de még a kis Scout is - akire Jem folyton azt mondja, nem érti, mert még kicsi - felfogja ennek a jelentőségét. Apja és mások sok mindent elmagyaráznak neki, de azt magától is tudja, hogy itt valami nincs rendjén. Hiszen egy feketerigót sem szabad bántani...

 - Még nem romlottak el az ösztönei. De ha idősebb lesz, már nem kavarodik fel a gyomra, és nem fog sírni. Lehet, akkor is szíven üti egy és más, ami nincs egészen rendjén, de nem fog sírni, csak legyen idősebb néhány évvel.
 - Miért nem fogok én sírni, Mr. Raymond? - kérdezte Dill ébredező férfi-öntudatossággal.
 - Azért, mert egyesek habozás nélkül pokollá teszik a mások életét. Azért, mert a fehérek pokollá teszik a színesek életét, és eszükbe se jut, hogy azok is emberi lények.
 - Atticus azt mondja, hogy egy színes embert becsapni százszor nagyobb bűn, mint egy fehér embert - mormoltam. - Azt mondja, ez nagyobb gazság.
 - Ezzel én nem értek egyet, Miss Jean Louise - mondta Mr. Raymond. - Maga persze nem tudhatja, hogy az édesapja, hogy is mondjam, idealista, s jó néhány évnek kell eltelnie, mikorra megérti; és maga még nem is ismeri a világot. Még a várost sem ismeri; de menjen csak vissza a tárgyalóterembe.

Hasonló a helyzet Boo Radley-vel is, akinek meg van rá az oka, miért marad bezárva az otthona biztonságában. A regényt elolvasva, minden világossá válik, mesélőnk fejti meg a "rejtélyt".

Annyi mindent lehetne még elmondani a könyvről. Bár tényleg nem ríkatott meg a történet, azért belegondolva borzasztóan szomorú, viszont reményt is ad, hogy vannak még jó emberek, akik továbbadják az elveiket a gyermekeiknek, akik utána szintén átadják, és így tovább... Akkor mondhatjuk, hogy a Ne bántsátok a feketerigót a remény regénye is egyben. Ajánlom elolvasásra, legalább egyszer. Hogy miért? Mert szerintem egy élménnyel lettem volna szegényebb, ha nem tetszek így. Már egy ideje a polcomon foglalta magának a helyét, és halogattam az olvasását. Kellett is a film, hogy meghozza a kedvemet, de még így is jó volt forgatni a könyvet. Tehát ha éppen valami komolyra vágytok, akkor mindenképpen olvassátok el. És a regény nem is csupán a magvas gondolatok tárháza, hanem - amint említettem - olykor megmosolyogtató is. És talán az egyetlen negatívum, hogy én személy szerint többször haragudtam Jemre, amikor szinte semmibe vette a húgát, sőt nekiesett. Viszont nem kell olyan komoly dologra gondolni, és hasonló esetek szinte minden testvér között megesnek. A kedvenc karaktereim pedig nem mások, mint Scout, Atticus és Boo.

Megfordultam. A városba vezető úton hunyorogva égtek az utcai lámpák. Innen a Radley-ház tornácáról még sose vettem szemügyre a környékünket. Az ott Miss Maudie háza, emez a Miss Stephanie-é - amaz meg a mi házunk, tisztán ki tudtam venni a tornácon a hintát... A miénk mögött az ott Miss Rachel háza. Még Mrs. Dubose háza is látszott.
Hátranéztem. A barna ajtótól balra magas ablak volt, redőnyét leeresztették. Odamentem, megálltam előtte és megfordultam. [...]
Atticusnak igaza volt. Egyszer azt mondta, hogy csak akkor érthetünk meg igazán valakit, ha az ő helyzetébe képzeljük magunkat. S most erre volt jó megállnom a Radley-ház tornácán.

Szerintem: azt hiszem, ezt a regényt nehéz csak három szóban összefoglalni, és sok mindent elmondtam róla, de talán életszerű, szomorú, elgondolkodtató

Ahogy én olvastam:
Kiadó: Sierra (Világsiker sorozat)
Kiadás éve: 1992
Oldalak száma: 328
Fordította: Máthé Elek
Eredeti cím: To Kill a Mockingbird
Eredeti, első kiadás: 1960

U.I.: A fent látható borító (Sierra kiadó) eleje kezdettől fogva gyanús volt, legalábbis azóta, hogy láttam a Formatervezett nő / Kosztümök és újságok (1957) című filmet. Ebben Gregory Peck és Lauren Bacall játszott együtt. A kép pedig beszédes, és miután a Ne bántsátok a feketerigót című filmben nem látni a színésznőt... Nem tudom, ki hagyta jóvá ezt a borítót. Amellett a színösszeállítás mellett sem tudnék érvelni.

Az eredeti, filmből vett kép. Ez szinte ugyanaz, nem?

Ti olvastátok a regényt? Ha igen, milyen gondolatokat indított el bennetek? Ha nem tetszett, miért nem?