Victor Hugo, aki össze tudta egyeztetni a képzelet szilaj szárnyalását a valóság aprólékos leírásával, aki titáni erővel ötvözte egybe az emberit az emberfelettivel, a démonit az istenivel, A párizsi Notre-Dame-ban, a francia romantika legnagyobb történelemidéző vállalkozásában a középkor alkonyának Párizsát varázsolja elénk festői tarkaságával, csőcselékével, korhely koldusok, csepűrágók siserahadával, a gótikus templom nagyszerű, sejtelmes építőművészeti látomásával. Ebben a háttérben bonyolódik a végzetes szépségű cigánylánynak, Esmeraldának szomorú szerelme a daliás kapitánnyal és Quasimodo, a szörnyeteg harangozó megindító emberi tragédiája. A regény igazi főszereplője maga a kőcsipkés Notre-Dame, az ősi székesegyház, amely úgy emelkedik ki a környező sikátorok összevisszaságából, mint a modern Franciaország a viharosan vajúdó középkorból. A jegyzeteket Antal László írta.

Tegnap, vasárnap végre befejeztem ezt a több mint 550 oldalas klasszikust. Reggeltől kezdve addig olvastam, amíg nem értem az utolsó lapra. Mert annyira izgalmas volt, és hajtott a történet - kíváncsisággal, hogy mi lesz a szereplők sorsa - , hogy nem tudtam már letenni. Amikor elkezdtem, megmondom őszintén, nem erre számítottam. Természetesen ismertem az alap történetet, van a cigánylány, Esmeralda, a toronyőr, Quasimodo és valami szerelem is... De ennél többet kaptam. Intrikát, árulást, izgalmakat, és még egy cseppnyi humort is. Victor Hugo egész regénye viszont egyetlen görög szóból (jelentése: végzet) született, amelyet a Notre-Dame székesegyházban pillantott meg. Ez aztán az asszociáció ereje.

Ahogy a fülszöveg is írja, a szerzőtől kapunk egy leírást a korabeli Párizsról, az épületekről. Sőt mi több, az író szinte kikel a régmúlt építészet nevében. Sajnálja a régi épületek elhalványult dicsfényét. Oldalakon keresztül írja le a Norte-Dame épületét is, és Párizs tornyait, a kilátást, meg-megszakítva ezzel a kalandosabb részeket. Ez engem szinte megőrjített :), de tudtam, hogy erre nyilván szükség van (legalábbis ebben reménykedtem), és továbbolvastam, csakhogy megtudjam, mi lesz Pierre Gringoire, a költő, vagy éppen Esmeralda sorsa. Sőt a regény igazi főszereplője maga a katedrális, a Notre-Dame. Hugo leírásaival pedig tényleg úgy éreztem, mintha ott járkálnék a tornyokban, a régi Párizs utcáin, vagy a Csodák Udvarában, ezen a tolvajok, gyilkosok, árvák, bénák, koldusok gyülekezőhelyén.

Futásnak eredt. Futotta a vak. Futott a sánta. Futott a lábatlan.

Itt jegyezném meg, hogy a könyv vége tragikus, több szempontból is. Ez egy tragikus szerelmi történet. Persze azt tudtam, hogy valaki meg fog halni, ne de ennyien. De természetesen nem lehet mindig happiend a vége, és ilyen az élet is. :( Viszont számomra a két legérdekesebb szereplő Gringoire és Frollo. Pierre Gringoire moralitásszerző, költő. A moralitás középkori műfaj, amely a színpadon egy bizonyos erkölcsi tételt szemléltet allegorikus, jelképes alakokkal. Kezdetben azt gondoltam róla, hogy ő lesz a történet bátor hőse, és volt is benne bizonyos tettrekészség, ami azonban az utolsó, döntő pillanatokban tovatűnt. Egyébként kedves figura, aki kacifántos módon kerül a történet sűrűjébe, és igazából nem ért semmit, nem egy zseni, nem foglalkozik azzal, hogy összekösse a dolgokat. Az olvasó idővel rájön olyan összefüggésekre, amik nem jelenthetnek más, mint... De Gringoire nem. Ő csak meg szeretné találni a helyét a világban. Vállalkozó szellemű, de azért nem annyira. Szeretne életben maradni. És persze örök barátra lel. Na persze nem Esmeraldában, hanem Djaliban... a kecskében...

 - Tudja, mi a barátság? - kérdezte.
 - Tudom - mondta a cigánylány. - Ha úgy vannak ketten, mint fivér és nővér; két lélek összesimul, de nem vegyül; két ujj a kézen.
 - Hát a szerelem? - faggatta tovább Gringoire.
 - Ó, a szerelem! - mondta a lány, és megremegett a hangja, és felragyogott a szeme. - Ha ketten egyek. Ha férfi és nő angyallá olvad össze. Ez a mennyország.

Claude Frollo, a pap, a josasi főesperes úr. Mondhatnánk, hogy Quasimodo jótevője, aki befogadta és fölnevelte. Jótevője öccsének is, akinek azonban nem tudott kellő utat mutatni. Frollo kétarcú alak itt is, de nem ugyanaz, mint A Notre Dame-i toronyőr című mesefilmben, ahol bírót csináltak belőle. Gonoszsága itt is megmutatkozik persze, és nagy szerepe van a szörnyű végkimenetelben, azonban személye nem ilyen egyszerű. Gyűlöli a cigányokat, nem akarja, hogy Quasimodo kitegye a lábát a Notre-Dame-ból, de nekem úgy tűnt, hogy hatalma egyáltalán nem akkora a harangozó felett. Igaz, hogy egy szavára ugrik, de meg van a magához való esze, és a történet haladtával Frollo mintha egyre inkább elválna Quasimodótól. Persze, hiszen lángra gyúl Esmeralda iránt, amit ő szerelemnek hív. Szerelem ez, vagy sem, a megszállottja lesz, és tetteit ennek tudhatjuk be. Vagy mégsem? Tettei nem összeegyeztethetők papi mivoltával, bár a párizsiak már így is meg vannak győződve arról, ő a Sátán szolgája...

Akarja, bátyámuram, hogy ékes francia nyelven megmagyarázzam azt a görög szót, amely ott látható a falon?
 - Miféle szót?
[...]
 - Nos, halljuk, Jehan - dadogta erőlködve a bátyja -, mit jelent az a szó?
 - VÉGZET.

De elég a szócséplésből, és olvassa el mindenki, akit érdekel e világ. A középkori intrikák, titkok, a csodás és egyben sötét Párizs, a Notre-Dame tornyai, a koldusok, Lóvéország... Megéri túlvergődni Hugo néhol bő, dagályos leírásán, és úgy tekinteni ezen kitérőkre, mint az író szándékos időhúzására az izgalom kedvéért, vagy a történet jobb megértéséhez szükséges szavakra. Én nem tekintettem 'kötelezőnek', hanem olyannak, amit szívesen olvastam el.

Amikor visszahúzta a fejét a nyílásból, csupa könny volt az arca.
 - Hogy hívják ezt az asszonyt? - kérdezte Oudarde-tól.
Oudarde így válaszolt:
 - Mi csak Gudule nővérnek mondjuk.
 - Én pedig azt mondom - folytatta Mahiette -, hogy ez Paquette la Chantefleurie.
És az ajkára téve az ujját, intett az elképedt Oudarde-nak, hogy dugja be a fejét a nyíláson, és nézzen körül.
Oudarde körülnézett, és abban a sarokban, ahová oly konok rajongással szegeződött az odúlakó szeme, meglátott egy ezernyi arany- és ezüstpikkellyel kihímzett, rózsaszínű szaténcipőcskét.
Oudarde után Gervaise is benézett, és akkor a három asszon, átérezvén a szerencsétlen anya sorsát, sírva fakadt.

Szerintem: történelmi kalauz, csodás, intrikával teli

Ahogy én olvastam:
Kiadó: Európa Könyvkiadó (A világirodalom remekei)
Kiadás éve: 1979
Oldalak száma: 564
Fordította: Antal László
Eredeti cím: Notre-Dame de Paris
Eredeti, első kiadás éve: 1831

Nektek hogy tetszett?