Korábban már meséltem a Napsugaram című könyvről, illetve arról, hogyan is került hozzám. Szerencsés találkozás volt, bár az nem szerencsés, amiért íródott. Sue Klebold annak a Dylan Kleboldnak az édesanyja, aki 1999. április 20-án egy barátjával együtt többeket meggyilkolt az amerikai Columbine Gimnáziumban. Ez az iskolai lövöldözés megrázta Amerikát, sőt az egész világot. Amikor történt, 12 éves voltam, de úgy rémlik, még én is hallottam róla. Később több információt megtudtam, például amikor egyéb hasonló (és szörnyű) eseteknél említést tettek róla. Amikor a Margó-fesztivál előtt olvastam, hogy a kötet megjelent, illetve beszélgetést tartanak ennek kapcsán, fontosnak éreztem, hogy ott legyek. Az előadás után döntöttem: megveszem és természetesen elolvasom. Nem bántam meg.

Kezdem talán a borítóval, illetőleg a könyv címével. A "Napsugaram" kifejezés fontossággal bír a Klebold családban. Talán sejtitek, mire utalhat. Az alcím így hangzik: A columbine-i gyilkos édesanyjának vallomása. "Vallomás", mintha az édesanyának be kellene vallania valamit, bár vehetjük így is: szíve kitárása, gondolatai megvallása a világ felé. Az eredeti cím azonban másképp hangzik: A Mother's Reckoning: Living in the Aftermath of Tragedy (talán úgy fordíthatnánk, hogy 'Egy anya számadása: Élet a tragédia utóhatásban'). A borítón Sue Klebold és a kis Dylan látható: ártatlan gyermek, akiről nem gondolná senki, hogy évekkel később mit követ el (a kötet belsejében is láthatunk néhány képet).

Most már hihetetlennek hangzik, de akkor valóban azt hittem, hogy mindent helyrehozhatok azzal, ha megcáfolom a Dylannel kapcsolatos téves feltevéseket. Nem tudtam, hogy életem új szakaszába lépett. Úgy gondoltam, a világ visszazökkenhet még a rendes kerékvágásba.

Persze minden gyermekre azt mondjuk, ártatlan. Főleg egy édesanyának a gyermeke mindig a gyermeke marad. Sok minden történhet, ami az embert formálja, befolyásolja rossz vagy jó irányba. Ez a kötet nagyrészt ezért íródott. Hogy miért válik valaki gyilkossá, öngyilkossá, esetleg mindkettővé (ebben az esetben erről van szó), azt nehéz teljesen átlátni. Sue Klebold vállalkozott arra a szomorú feladatra, hogy szinte újraélje azokat a napokat, amikor kiderült számára, fia nem az, akinek ő ismerte.Sue az évek során alapos kutatást folytatott a témában, szakértőkkel beszélt, s ezt megosztja könyvében.

Úgy gondolom, Eric azért ment az iskolába, hogy embereket öljön, és azt sem bánta, ha meghal a végén, ellenben Dylan meghalni ment oda, és azt sem bánta, ha mások is meghalnak.

Dr. Dwayne Fuselier, klinikai pszichológus

Az irodalmi fesztiválon azzal intették a könyv leendő olvasóit, hogy könnyeiket hullajthatják tőle. Na most nálam ez csak majdnem történt meg, de tény, hogy végtelenül szomorú, hiszen 13 ember veszítette életét és többen megsebesültek a merényletben. Helyesbítek: 15 ember halt meg. 12 diák, 1 tanár, Dylan Klebold és Eric Harris. Amíg olvastam a könyvet, végig bennem volt az érzés, hogy a két fiú nem menthető fel. Teljes mértékben elítélem, amit tettek. De így van ezzel maga Sue Klebold is. Félreértés ne essék: ő nem mentegeti fiát, csak a columbine-i lövöldöző egy másik oldalát ismerteti meg az Olvasóval. Szülei, a bátyja, és a barátai másként ismerték. Dylannak azonban több arca volt. Ami '99 áprilisában kiszabadult, nem az igazi volt. Még is megtörtént, és ezt már nem lehet megváltoztatni.

Ha volt irgalom a nemtudásban, az hamar elpárolgott.

Sue Klebold elénk tárja fájdalmát, akkori és későbbi félelmeit, érzéseit. A kezdeti kétségeit, dühét, szomorúságát. A gyász folyamata hosszú, és Sue minden lépcsőfokát megtapasztalhatta, de családjának szembe kellett néznie az elutasítással, haraggal is, ami feléjük irányult. Feléjük és elhunyt fiúk felé. A lövöldözésben elhunytak hozzátartozói, túlélők, idegenek vegyes érzelmekkel viseltettek velük szemben. Ez érthető. A média, nem meglepő módon kikezdte őket. Sokan hibáztatták a szülőket. Felmerült a kérdés: miért nem vették észre, mire készül Dylan? Sue Klebold azért harcol, hogy minél előbb felismerjük, ha egy közelünkben élő személy depresszióval küzd, mert akár az öngyilkosság gondolatához is eljuthat, vagy még nagyobb tragédiákat idézhet elő, mint Dylan esetében. Sue sokszor közli: nem az a célja, hogy felmentse fiát, talán csak picit változtatni szeretne a róla kialakult képen. A megelőzést tartja a legfontosabbnak.

Ha tudtam volna, hogy ilyen nagy bajban van, hegyeket hordtam volna el, csakhogy javítsak a helyzetén. Ha tudtam volna Eric honlapjáról, a fegyverekről, Dylan depressziójáról, másként viselkedtem volna szülőként. Az adott helyzetben próbáltam, amennyire csak tudtam, a legjobb anyja lenni az általam ismert gyereknek - nem pedig annak, akivé tudtomon kívül vált.

A kötet olvasmányos, feltáró, bár olyan érzésem volt, Sue mégsem mondott el mindent. Ilyen esetben azonban nem is lehet: van ami személyes. Alapjában véve az egész írás személyes hangvételű. Egy erős nő írta, aki szintén a poklokat járta meg Columbine után. Mintha egy szemellenző hullt volna le a szeméről, s most harcol a megelőzésért és az öngyilkosságot elkövetők megértéséért. Talán egy kis mankót szeretne nyújtani azoknak, akik átéltek hasonlót. A könyvet némi elfogadással és nyitottsággal olvassuk, és papír zsebkendő is elkelhet. Előzetes ismeret nem feltétlenül szükségeltetik az elolvasásához. A könyv nem egy bűnügyi jelentés, de azért ad kellő információt az események megértéséhez.

moly.hu

Ahogy én olvastam:
Kiadó: Libri
Kiadás éve: 2016
Oldalak száma: 454
Fordította: N. Kiss Zsuzsa
Eredeti cím: A Mother's Reckoning
Eredeti, első kiadás: 2016