Tegnap nagy örömömre befejeztem az Abigél című könyvet. Egyik szemem sírt, másik nevetett. Egyrészt sajnáltam, hogy vége, másrészt örültem is neki, hogy most már nem csak mondogatom: "majd elolvasom egyszer az Abigélt", hanem meg is tettem. Az pedig bizonyos, hogy kedvencet avattam a magyar írók regényei közül.

A történet kezdetén 1943-at írunk. Vitay Georgina kénytelen elválni apjától, Mimó nénitől, a jóképű hadnagytól, Feritől és szeretett nevelőnőjétől. Hátra kell hagynia eddigi életét, s akiket szeret, mert apja bentlakásos intézetbe viszi Árkodra, amely a határ közelében fekszik. Gina nem érti, miért van erre szükség, apja pedig mintha titkolna valamit. Már megérkezésükkor tapasztalnia kell, hogy a Matula intézet világa teljesen eltér az övétől. Szigorú szabályoknak kell eleget tennie, ez azonban ellenállásra készteti Ginát. Emiatt folyton bajba kerül, még akaratlanul is, és végül az osztálytársai is kiközösítik. Ginát nem érdeklik a matulás tradíciók, a drágalátos Horn Mici, Abigél, aki tulajdonképpen egy szobor. A lány csak haza szeretne menni.

 - Én megbocsátok, Georgina, tiszta szívemből. De ami következik, azt ugyanolyan bátran el kell majd viselned, amilyen bátran megsértetted a felnőtteket, akiknek az életéről nem tudsz semmit.

Kezdeném azzal, hogy Vitay Georgina egy borzasztóan szerethető karakter. Én ezt a könyvet mindenképpen lányoknak ajánlanám (nem is tudnám elképzelni, hogy fiú olvasná, pedig tanulságos történet...). Egy lány pedig, akárhány éves, bele tudja magát élni Gina helyzetébe. Különös érzés lehet egy kicsit szabadabb, világi életből hirtelen átkerülni egy másik, szabályokkal teli, imával, hittel teli életbe. Ginának a Matulában olyan dolgokat kell megtanulnia, amelyeket eddig nem volt kötelező. Azért vallásos nevelést kapott, de az árkodi intézet mégis csak más. Meg kell birkóznia a tanulmányokkal, a nevelőkkel és még az osztályával is. Teljes mértékben el tudom képzelni, milyen lehet, amikor szinte senki nem beszél Ginával. Nem volt konkrétan ilyen élményem - szerencsére, de biztosan mindenki veszett már össze valami apróságon egy gyerekkori barátjával. Idővel nagyon rossz érzés, s már szinte azt sem tudjuk, min is vesztünk össze.

Az írónő, Szabó Magda is ismerte ezt a világot. Részben saját életéből merített akkor is, amikor az Abigélt írta. A háború zavaros időszakában mintha a Matula védőszárnyként borulna a kis gimnazistákra, de egyben börtönnek is érezhető. Ahogy olvastam, szinte láttam magam előtt rideg fehér falait (ehhez a történetből készült film is hozzájárult). De ahogy Gina, én is megszerettem valamennyire a Matulát, s a benne élőket. Amikor édesapja közli vele az igazságot, felnőtté válik, és megérti, hogy mi a tét. Megpróbál beilleszkedni, és amiről korábban azt gondolta, hogy ostobaság, az egyetlen támasza lesz a bizonytalanságban.

Sose felejtem el - gondolta a kislány, és csodálkozott, hogy e szokatlan órában, ebben a törékeny holdfényben, a fagyosan hideg, de csupa tavaszi illatot árasztó kertben mért érzi azt, hogy sose felejti el a Matulát, sohasem.

Mindegyik karakter megkedvelhető. A történetben nem volt olyan ember - egyetlenen kivétellel - akit ne szerettem volna meg legalább egy picit. A diakonissza, Zsuzsanna testvér, aki végtelenül jó és hívő, de a legnagyobb szeretettel viseltetett Gina iránt. A jó kiállású Kalmár tanár úr, akibe az összes diák szerelmes, de aki valaki mást szeret. Kőnig tanűr úr, akit mindenki lesajnál, csak egy ember szereti őt hű szívvel. Horn Mici, aki több szokást hagyott maga után az intézetben, mint azt tette bárki más. Kis Mari és Torma Piroska, akik kedvesen fogadják Ginát már az első perctől kezdve, mert minden újdonság érdekes a Matulában. Bánki, Murai, Szabó... Még a "fekete ember"-t is megkedveltem, az igazgató Torma Gedeont. Főleg a regény végén. Hiszen ő is belátja, micsoda világ uralkodik odakinn, és ezért képes engedni egy kicsit a szabályokon. Neki is van szíve, még ha néha másként gondolják is.

Nagyon tetszett az, hogy a regényben utaltak Gina további sorsára, hogy mi lesz vele később. Ez reményt adó, még ha a történet itt-ott szomorú is. Az egyik kedvenc "jelenetem", a legmeghatóbb az, amikor Gina kibékül az osztállyal. Olvasás közben ezt vártam, hiszen a filmből is legélesebben ez maradt meg. Egyébként akaratomon kívül hasonlítottam össze a kettőt, a regényt és a minisorozatot, de kíváncsi voltam, mi az, amiben eltérnek. A szereplők külseje például egy kicsit más, de a szemem előtt folyton a filmbéli alakok - Szerencsi Éva, Piros Ildikó, Bánfalvy Ágnes, Ruttkai Éva - sejlettek fel.

Meg kellett volna köszönnöm, hogy játszanak velem, hogy tudnak valamit, amin nevetni lehet, valamit, aminek semmi köze a háborúhoz, ami nem bomba és halál és veszedelem, a terráriumot, amit adni akartak. De buta voltam, buta és gőgös!

A regény - bár hosszú, több mint 400 oldal - olvastatja magát. Könnyed mondatok kapcsolódnak egymásba, olykor vidámak, olykor szomorúak, olykor pedig feszültek. Kezdetben ugyan zavart, hogy kevesebb a párbeszéd és általában Gina gondolatait olvashatjuk, de megszokható, és többnyire a kislány szemén keresztül láthatjuk az eseményeket. Vele együtt nevethetünk, örülhetünk, s aggódhatunk megmentéséért. Az Abigél kiváló olvasmány - 2005-ben a legkedveltebb 12 regény közé került (A Nagy Könyv) - akár gyerekként, akár idősebb korban, de kötelező olvasmányként is kitűnő, sőt az egyik legjobb.

Tiszta világ volt az a fekete-fehér, merev világ, semmi köze se hitványsághoz, sem áruláshoz, gyalázathoz, halálhoz vagy veszedelemhez.

Ahogy én olvastam:
Kiadó: Móra
Kiadás éve: 2006
Oldalak száma: 464
Első kiadás: 1970

Ti mit gondoltok a regényről?