Újabb Kárpáthy Zoltán kötet olvasásával lettem gazdagabb, és ezzel be is fejeztem eme regényt. Hosszú volt, így azért örülök neki, de élménynek is tekintem.

Az utolsó kötet körülbelül három részre oszlott. Kezdetben az Olvasó "megszemlélheti", ahogy Maszlaczky úr, büszkesége teljes tudatában bejárja a megszerzett Kárpáthy uradalmat. Végigjárja a korábban Zoltán által lakott kastélyt, és parancsolgatni próbál. Számításába azonban némi hiba csúszik: a személyzet nagy része elpárolog. Másnapra érkezik Kőcserepy úr a családjával, vendégekkel, s amikor nem azt kapják, amit vártak, Maszlaczky úr némileg veszít tisztes helyzetéből. Sőt, a későbbiekben porul is jár. Zoltán viszont visszakapja családját, ha már oly kedves lakhelyét elvesztette.

Hallhatá, érezheté, mennyire szerettetik; nem volt előtte titok, sőt hit és való, hogy egy drága szívet bír, mely gazdag szerelemben és hűségben, s azt tőle senki el nem rabolhatja ez életben.

Ezek után Jókai ugrat velünk négy esztendőt, és máris egy pártgyűlés, vitaest közepébe csöppenünk, ahol "viszontláthatjuk" Tarnaváry-t, Szentirmay Rudolfot, Zoltánt és báró Berzy-t is (aki még az árvíz idején tűnt fel a történetben). Természetesen Kőcserepy is jelen van ezen eseményen, lévén fontos személy. A vitában pedig természetesen Szentirmay és Kárpáthy ellen feszül. Különböző beszédeket mondanak, majd új pártválasztásra kerül sor. Ebből lesz a kalamajka, és még lincselni vágyó tömeg is megindul a választás miatt.

Szentirmay, Kárpáthy,
Hazánk igaz baráti.
Korondy, Kőcserepy,
Honunkat nem szereti.

A választások és a helyzet megoldódása után találkozunk Vilmával, aki szüleit kihallgatva értesül arról: Zoltánt el akarják veszejteni. Nem törődve betegségével, lovon megszökik, és vágtat a fiúhoz. Elküldet neki egy levelet, amelyben megírja, hogy legyen óvatos. Amikor végül rátalálnak, szinte holt már.

Mindeközben a hírhedt Dabroni már készül tőrbe csalni Zoltánt. A férfit mindenki arról ismeri, hogy bárkivel, bármikor kész párbajra kelni, sőt mintha sportot űzne belőle. Kőcserepy azzal bízta meg Dabronit, hogy férkőzzön közel Kárpáthy-hoz, és hívja párbajra. Amikor Dabroni sértegetni próbálja Zoltánt, jelen van az apja is. Rudolf pedig nem hagyja annyiban, s menteni akarja fia becsületét. Ő maga megy el Dabronihoz, kihívja, Zoltán tudtán kívül. A fiú már későn értesül minderről, tragédia történik.

Az ember szereti azt mondani ilyenkor: "Szegény emberek", pedig nem igaz, nem sajnálja őket, csak alakoskodik; belül azt érzi, hogy "Úgy kell nekik, megmondtam előre, hogy ez lesz a végük", s meg van elégedve a sorssal, és titkon hálát ad Istennek, hogy őt megőrizte bajtól, gyalázattól, s engedte előrehaladni, becsületesnek maradni.

S a szerencsétlenség nem csak a Szentirmay családot sújtja, hanem Kőcserepy-éket is. Kettős borzalom ez Kőcserepy úr számára, és az Olvasó még szánja is, miután képes beismerni hibáit, és bocsánatot kér, bár tudja, hogy nem nyerhet irgalmat. Kárpáthy Zoltán azonban a megbocsátó ember mintaképe, s képes felülemelkedni a múlton, csak hogy boldog legyen a jövőben. Boldog Katinkával, akik végre egymáséi lehetnek.

A kötet első fele tehát a veszteségnek ad teret. Zoltán elveszti mindazt, amije van, de a pernek legalább vége. A folytatás egy pártvita, ahol a főhőst mint ifjú reménységet éltetik. A záró rész pedig a tragédiáknak, tehát ismét a veszteségnek szentelődik, de a visszaszerzés oldalai is egyben. Kárpáthy visszakapja ugyanis uradalmát és megkapja Katinka kezét is.

Az egész regény legkarizmatikusabb alakja természetesen Kárpáthy Zoltán. De ott van az örök nyugodt, önfeláldozó Szentirmay Rudolf, és a jellemes Vilma is, aki kiemelkedik Katinka mellett. Katinkával kapcsolatban azt éreztem sokszor, mintha jelen sem lenne. Amikor meglátogatja beteg barátnőjét, Vilmát, akkor megmutatja, micsoda jellem ő is, hiszem nem számít neki, mit csinált korábban Kőcserepy, kézszorítással üdvözli. Legtöbbször azonban elsiklik a szemünk elől, bár Jókai nem is hagyja, hogy sokáig elidőzzünk mellette. Vilma karaktere még lázbetegen, össze-vissza hordott szavaival is karizmatikus. A regény végére pedig a rossz is elnyeri "jutalmát", s mégoly humoros képeket vetítve szemünk elé. De, ahogy Jókai mondja:

Ámde az életben nincsenek általánosságok, nincsenek tetőtül talpig gonosz emberek, akiknek balsorsa örömriadást gerjesszen, s én még nem láttam temetést, ahol valaki ne siratta volna a halottat; ami arra mutat, hogy valami jó van mégis minden emberben, olyan ember nincs a földön, akit senki se szeressen. A sorsszeszély bizarr kivételeit nem értem ez általános szabály alá.

Végső soron Jókai egyik legjobb regényének tartom a Kárpáthy Zoltánt. Néhol hosszú leírásait vicces jelenetekkel tarkította, és humoros karaktereket is szerepeltetett. Még maga az író is elismerte, hogy az árvízről írt sorainál sokat időzött. De igaz az is, hogy próbálta megfoghatóvá tenni. Azt éreztem, hogy Jókai nem véletlenül ír ennyit erről vagy arról. Nekem egyenlőre ez a műve a kedvencem, és lehet, az is marad. Sosem felejtem el a szereplőket, Zoltánt, Vilmát, Rudolfot, de az átvert Maszlaczky-t és a bűnbánó Kőcserepy-t sem.

A nagy szellem nem azért nagy, hogy jutalmat várjon vagy az életben, vagy a halálban, vagy a túlvilágon, hanem azért nagy, mert nem tud kicsiny lenni.

Ahogy én olvastam:
Kiadó: Szépirodalmi Könyvkiadó (Olcsó Könyvtár sorozat)
Kiadás éve: 1963
Oldalak száma: 602 (III. kötet - 196)
Illusztrálta: Reich Károly
Első kiadás: 1854